Minden egyes verseny rejt magában valami különlegességet, ami nem hasonlítható bármely korábbihoz. Mások a körülmények, más a helyszín, más a felkészülési időszak.
Ez a közelmúltban a 31. Telekom Vivicittá Városvédő futása volt, melynek keretében a 7 kilométeres táv rajtvonalához állhattam fel. Egy nap a sok közül, mikor megáll az idő a számomra legcsodálatosabb főváros kisebb nagyobb részén, és az utat birtokba veszi harmincezer lelkes futó rövidebb vagy hosszabb távokon. Vivicittá - éljen a város, szeresd a várost!
Az élményhez két dolog hozta a legtöbbet. Az egyik, hogy egy teljes évet vártam arra, hogy részt vehessek rajta. Tavaly tavasszal nagy sajnálatomra lemaradtam róla. Így azóta terveztem, hogy majd idén, ha törik, ha szakad, ha bármi is potyogna az égből, akár fél lábbal is, de részt veszek rajta. A másik, hogy a tavalyi futószezonom végén megígértem magamnak, hogy 2016-ban a késő téli és kora tavaszi időszakban már elkezdem a felkészülést. Ebből kifolyólag január óta rendszeres konditermi és aerobik edzések meghozták a kellő fittséget, hogy a téli lustaság és tunyaság ellenére a 7 km lefutásakor ne akarjak összeesni a távon, sem utána. A futóedzések lehettek volna többször, de a szeszélyes időjárás és olykor más elfoglaltságaim miatt mégsem úgy alakult, ahogy előre terveztem. Mindezek ellenére sikerült felhoznom magamat a nulláról, arra a szintre, hogy egyben végig fussam a távot.
Január 24.-én beneveztem. Innen már nincs visszaút. Nem mintha kötelező érvényű lenne a nevezés után a részvétel is, mégis ezt az érzést kelti: Bakker, ha beneveztél csináld is végig! Teltek a hetek, a hónapok, zajlottak az eddiginél sokkal tudatosabb edzések. Nincs kifogás, nincs lazulás. Már említettem, hogy a futóedzések kevesebbek voltak, mint akartam., de a jobbik esetben maradt a futópad. Egy futópados edzést nem lehet összehasonlítani egy szabadban futással. Az érzés, a körülmények, és az erőkifejtés miatt sem, de még mindig jobb mintha otthon ücsörögtem volna. Lassan, de biztosan közeledett a dátum. Alig egy hét volt hátra. Addigra már párszor lefutottam a távot, és boldogan konstatáltam: Igeeeen, felkészültem!
Eljött a nagy nap. Nőiesen bevallom be voltam rosálva. Legalább annyira izgultam mint egy vizsgán. Bizonyítani akartam magamnak, férjemnek, barátoknak és a családnak. Már csak azért is mert, nagyon sok erőt és biztatást kaptam tőlük a verseny utolsó pillanatáig. Végig kell csinálni, bármi is történjen, ha kell végig kúszom a maradék távot, bevonszolom magam, de átlépek a cél vonalon. Még a rajtnál tipródtam, mikor a fejben már ezen a bejegyzésen agyaltam. A pillanatnyi érzéseimet próbáltam akkor mondatokba foglalni, azután mint akinek kitörölték az agyát. Semmi nem maradt meg. Az akkor mélyen szántó gondolatokat, felváltotta egy egész testet átjáró érzés, melytől először minden izmomban izgultam, majd cseppenként éreztem, hogy átjár az adrenalin, felpörögtem, majd túlpörögtem, és akkor megszólalt a kürt.
Rajt! Visz magával a lendület, az akarat, és a tömeg. Kétoldalt szinte sorfalat álló szurkolók, mindegy hogy idegen vagyok számukra engem is buzdítanak, végig az egész távon. Kicsik és nagyok, fiatalok és idősek is nyújtják a tenyerüket egy pacsira, bátorításként. A lendület megmarad, még is elcsendesülök magamban, küzdök az erőmmel, hogy végig kitartson. Kerülgetnek, előznek jobbról balról. Összeakadnak a futók lelkesítő pillantásai. Futok, s közben gyönyörködöm a környezetben. Margitsziget, az Árpád-híd, Carl Lutz rakpart, Margit híd, majd újra a Margitsziget. Nagy táblákkal jelölték a kilométereket, valahogy mégsem figyeltem fel rájuk, csak szeltem tovább az utat, aztán a Margit-híd lábánál eszméltem fel, hogy már csak 2 km és valahonnan sikerült plusz erőt magamra venni. Már nincs sok hátra, egyre közelibbnek hallom a speeker hangját, most már tényleg nincs messze. A végére boldog ittasan repültem a cél felé. Megcsináltam!! Bizonyítottam!!
Valami hihetetlen érzés. Lehet nem én lettem az első, de nem számít, sokakat legyőztem azzal, hogy beneveztem, felkészültem, hogy rajthoz álltam és végig csináltam, a befutóérem nyakamba akasztása is elhozza ezt az elismerő érzést, amire vágyok. Az egész testemet elönti a boldogság. Míg kievickélek a tömegből végig fut az agyamon a felkészülési időszak, hogy igen is megérte, és minden egyes izzadság cseppje benne volt a mai futásomban.
Ezekért az élményekért szeretem a futást. A nemes egyszerűségével, és vele társult mindenféle pozitív hatásával. Nem kell felsorolni hosszas mondatokat, hogy miért jó futni. Nem beszélni kell róla, hanem átélni. A kettő között óriási a különbség. Versenyen, a hétköznapokban, bármikor mikor futócipőt húzol. Fuss egy célért, magadért, másokért, városodért, bármiért. És...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése