Óév este - Új év reggele. Most még mindenki készülődik az óév búcsúztatására. Csendes, vagy épp "erezdelahajam" bulira. Ki-ki fáradt, másnapos, vagy éppen kipihent reggelre ébred majd.
Év elején már leírtam a véleményemet az új évi fogadalmakról, a lényege nem igazán változott.
Eljött idén is advent. Számomra az év egyik legszebb és legcsodálatosabb része. Sokadszorra, még felnőtt korom ellenére is bámulatba ejt és elvarázsol az adventi várakozás bűvköre. A fényárban úszó városok, zenétől és a nyüzsgő tömegtől hangos utcák, forralt bor és kürtös kalács illat lepte adventi vásárok. Otthonokban az adventi koszorú meghitt lángja, fényes füzérek a házakon, karácsonyi díszítés az ablakokban.
Múlt. Jelen. Jövő. Életünk minden egyes pontjában,
pillanatában benne van. Egyik a másikra hatással van. Felgyorsult világban
gyors döntéseket kell hozni. Múlt árnyai, a jövő kiszámíthatatlansága
folyamatos döntésekre kényszerít. Aggodalom, stressz, depresszió, mint valami
mellékhatások a mindennapjainkban. Hol marad a jó?
Az ember nem válogathatja meg a családját, de a barátait igen. Kis millió sablonos, közhellyé, már már klisévé vált idézeteket és mondatokat találunk mindenhol. Nem lehet a barátságot megmagyarázni, megfogalmazni. Óriási és kimeríthetetlen fogalom. Körbe írni se lehet, csak beszélni róla. Tényleg ki lehet fejezni egy mondattal a barátság, a legjobb barátság lényegét? Szerintem sem. Ám egyetlen egy mondat még is tetszik, és lehet igazság is benne.
Minden nap próbálok jobb ember lenni, mint aki tegnap voltam. Napokban többször elém került a 7 fő bűn. Tévében, interneten, beszélgetésben. Valahogy addig furakodott az agyamba, míg elgondolkodtam valamelyik igaz lehet-e rám.
Végre vakáció, végre elkezdődhet a nyár. Itt a kirándulások, pihenések, nyaralások időszaka. Előkerül az óriási bőrönd is. Okosan kell ruhát és minden mást összepakolni.
Kötelességemnek érzem, hogy beszámoljak nektek egy számomra új mozgásformáról, az aerobikról. Volt már bejegyzés formabontásról, sportról, de most inkább csak mesélek az új élményekről.
Február 14. A túlcsordult nyáladzások kontra az utálkodós posztok ideje a mai nap. Hogyan mondjam, hogy ne boruljon ki a teljes bunkóság kosaram. Minden évben kiakadok azokon akik, kiakadnak azokon akik megtartják (na ez egy szép mondat). Miért utálunk egy olyan napot, ami pont hogy a szeretetről szólhatna?
Fárasztó dolog a stressz. Február van. Se tavasz, se tél. Még átmenet sincs. Várakozás van, hogy egyszer biztos ki süt a nap. Az ember meg csak beszürkül. A mindennapi események ugyanúgy zajlanak, szinte nem változik semmi.
Sok minden gondolkoztat el engem így a felnőtté válás küszöbén. Karrier, házas élet, gyerekvállalás, satöbbi, satöbbi, satöbbi. De nem csak engem. Egy nagyon kedves ismerősöm sorait olvashatjátok, ahogy ő vélekedik erről a témáról. Írásával néhol magam is egyetértek, de erről majd később talán én is beszámolok. Olvassátok szeretettel.
Az elmúlt év decemberében egy sikeres záróvizsgán vagyok túl. Nem kis izgalommal keltem december 17.-e reggelén, mikor az államvizsgámra indultam. Lelkem mélyén éreztem, hogy most sok múlik ezen. Az elmúlt évek sok-sok lemondással jártak az iskoláért, a tanulásért.
Új év, új ember, új remények meg a többi bla-bla. Valóban ennyi lenne a titok? Ha egy új év kezdődik, valóban képesek vagyunk rá hogy új és jobb emberek legyünk, hogy változtassunk magunkon, hogy másokon, magunkon segítsünk?