Minden nap csodálom Isten mennyei művét. A Napot. A világosságot. Szeretem. Akár kel, akár nyugszik.
Aranysárga napsugarak lópoznak be a redőny szűk rései között. Arcomat simítva ébreszt. Fénnyel tölti be az egész szobát. Kellni kell, új nap, új esélyek, új lehetőségek.
Forró nyár este készülödik. Szikrázó narancssárgára festi az ég alját. A fák között csillanak meg az utolsó erőtlen sugarak. Mintha glóriát adna nekik. Utcai lámpák fényes füzére váltja le, míg az máshol teljesít szolgálatot.
Pirkad. Ő újra ébren van, dolgozik. Lágy sugaraival ébreszti a természetet, s vele engem is. Hamarabb ébredek, futni indulok. Csak mi ketten vagyunk, a napfelkelte és én. Végíg kísér utamon.
Alkonyul. Hálás vagyok, hogy megint láthatom. Lélegzetfojtva nézem minden mozzanatát. Vörösen izzó korongja a hegygerincbe kapaszkodik. Egy sziklán üldögélek, lábamat a tó langy meleg vize áztatja. Figyelem míg lassan lebukik az Öreghegy mögött.
Munkából haza felé utazok. Az égbolt hamvaskék színben csatlakozott a Földhöz. Homlokomat az ablaknak döntve bámultam kifelé. Suhanó fák és hullámzó kábelek tánca törte meg a látványt. És a pillanat, ami alatt teljes világosság lett.
Bíbor alkonyat fénye vetül a ház oldalára. Teraszon üldögélve nézem, hogy kúszik a szomszéd ház árnyéka végig az udvarunkon. A ház sarkán pillanatra megakad. Majd mintha kacsintana és a horizont alá bukik.
Gyászos fekete éj múlóban, a Nap újra felderengeni látszik a láthóhatáron. Mintha most nem lenne színe, csak fénye. Tágra nyílt szemekkel nézem a surranó hajnalt. Halovány ködben a házak árnyait látni. Egyszerre lesz fényesség, és tűnik el a homály.
A sötétségből lassan világosság lesz, és újra sötétség. Kel és nyugszik. Figyel. Éltet.
"Minden naplemente, egy nagyon nagyon fényes és erőteljes napfelkelte kezdete."
(Sri Chinmoy)