Hiányzok magamnak

Ezt emlegetem folyton mindenkinek és magamnak, hátha megtalálom a választ a miértjeimre. Egy hónappal ezelőtt ültem utoljára a blogom elé egy bejegyzést megírni. Hiányzik a blogom. Hiányzik az írás érzése. Hiányzik, ahogy telik az a pár nap, vagy óra míg el készül a bejegyzés. A gondolatok, a tapasztalatok, élmények egy-egy témával kapcsolatban. Hiányzik, hogy segítsek másoknak, s vele lélekben magamnak is.
Hiányzik amivé válok általa. Hiányzik az a lényem, aki voltam. Hiányzik az a lány, aki mindig mindenben a jót, a pozitívat látja, aki örül mások örömének, aki szereti önmagát, az életét, minden hozadékával együtt. Most csak életuntság, az önzőség, irigység, és értetlenség vesz körül.

Fásult, kiábrándult mindennapok követik egymást, mindazok ellenére, hogy zajlik körülöttem az élet. Addig a pillanatig örülök ameddig tart, és ha véget ért később már nem tudok erőt meríteni belőle. Nem történt velem sem tragikus, sem semmilyen negatív dolog. Voltam már elégszer rossz passzban, de ez most valahogy más. Nem értem mi történt. Mintha letértem volna egy útról, most egy idegen helyen, idegen önmagammal maradtam volna. Érzem, hogy nem vagyok önmagam. Nem vagyok a régi, 3-4 hónappal ez előtti önmagam. Akkor úgy éreztem, mi több tudtam hogy minden rendben velem, bennem, körülöttem, még nehézségek ellenére is. Most mégis megváltozott bennem valami, amit nem vettem észre. Értetlenül állok a tükör előtt, mintha nem magamat látnám. Értetlen vagyok, mert nem vettem észre mikor történ mindez. Értetlen vagyok, hogy mitől lettem ilyen. Elrontottam magamat?

Minden napom azzal telik, hogy ezen rágódok. Agyalok, hogy mi történt. Keresem a válaszokat. De estéről estére úgy alszom el, hogy megint nem szeretem magam. Miközben alkotom a mondatokat, írom ki magamból ami emészt, eszmélek fel a megoldásra, a problémára hívjuk most már bárminek. Nem szeretem magam. Hiába nézek a tükörbe, nem érzem jól magam, nem tetszik amit látok. Mindinkább megérteni akartam a változásom okát, ahelyett hogy elfogadtam volna azt az embert, aki mostanra lettem. Nem a rossz tulajdonságaimat kell elfogadnom, hanem hogy egyes dolgokra már másképp reagálok. Más dolgok érdekelnek mint korábban, más dolgok tesznek idegessé, vagy tesznek boldoggá.

El kell tudni fogadni és szeretni önmagunkat, még akkor is ha változunk. Felfogni, hogy mások vagyunk. Ahhoz igazítani cselekedeteinket, érzéseinket, mindennapjainkat. Kimondani ami nyomaszt a meghökkenések, vagy viták ellenére is. Megérteni másokat, a saját problémáinkon felül. Elfogadni azt amit nem tudunk irányítani. Számot vetni a hátunk mögött hagyott jó dolgokról, és koncentrálni ez előttünk állókra...

És így már egy kicsit jobb is...