Helyzet féle jelentés. Hol unalmasabb, hol pörgős napok váltják egymást. Tavaszi fáradtság, vagy mi a szösz. Néha rám tör, néha pedig túlpörögök. Az idő pedig folyton telik. Amikor nem kellene akkor gyorsan, amikor kellene akkor meg nagyon lassan. És igen, már két hete egy épkézláb mondat sem hagyta el a klaviatúrámat. Egyszerűen nincs kedvem. De nem tudom megmondani mihez nincs, csak nincs. Hiányát érzem, de megnevezni nem tudom.
Sok minden kavarog bennem, jó és rossz dolgok, vegyes érzelmek. Voltam kimerült, nagyon megbántott, sikítottam koncerten, örültem, amikor jól ment minden. Mesélnivalók, beszámolók, dicsekednivalók, tele vagyok témákkal. Tizen x bejegyzés várat magára, egy kettő szinte kész. Még sincs kedvem, leülni és elpötyögni az eseményeket. Ahogy eddig is, folyton jár az agyam a bejegyzéseken, jegyzetelek amikor csak tudok. Még sincs meg az AH!. Mintha nem érezném önmagamat. Nincs meg az érzés ami hajtott, ami ihletett. Feleleveníteni se tudom, hogy milyen. Azt érzem, hogy nincs.
Saját magam felé is tartozok az írással. Mert tudom, ismerem magam annyira, hogy maga a bejegyzés írás, majd a közzététele milyen jó hatással van rám. Mert szeretek írni, szeretek megosztani. Téma is van, időm is van, csak én hiányzok belőle. Nem szakítok rá időt, mert nincs kedvem hozzá. Ha mégis leülök a géphez, végig nézem azokat a blogokat, amiket szeretek, megnézem, meghallgatom amiket szoktam. Ugyanúgy teszek mindent ahogy eddig, de írni nincs kedvem. Ha megpróbálkozok vele egy rakás ramaty lesz belőle. Mintha megerőszakolnám az agyamat, hogy most aztán igenis szedd össze magad és írj. Jól érzem magam szétszórtan is. Nincs kedvem összeszedni magam. Mintha most más úton járnék, vissza kell találnom arra, ahol voltam. Nem tudom mikor és hol tértem le. Fura, és szokatlan ez a helyzet. Néha kezembe temetem az arcom, sóhajtok egyet, hátha segít. Régen segített, most ez sem.
Most zavarodottan ülök, és kérdezem magamtól, hogy mi van. A csendtől várom a választ. Lehet, hogy ez hiányzik. A csend. Egy kis csend, egy kis nyugalom, egy kis magány. Nem kattogni, nem agyalni, csak elmélyülni. Csendben, magamban.
Sok minden kavarog bennem, jó és rossz dolgok, vegyes érzelmek. Voltam kimerült, nagyon megbántott, sikítottam koncerten, örültem, amikor jól ment minden. Mesélnivalók, beszámolók, dicsekednivalók, tele vagyok témákkal. Tizen x bejegyzés várat magára, egy kettő szinte kész. Még sincs kedvem, leülni és elpötyögni az eseményeket. Ahogy eddig is, folyton jár az agyam a bejegyzéseken, jegyzetelek amikor csak tudok. Még sincs meg az AH!. Mintha nem érezném önmagamat. Nincs meg az érzés ami hajtott, ami ihletett. Feleleveníteni se tudom, hogy milyen. Azt érzem, hogy nincs.
Saját magam felé is tartozok az írással. Mert tudom, ismerem magam annyira, hogy maga a bejegyzés írás, majd a közzététele milyen jó hatással van rám. Mert szeretek írni, szeretek megosztani. Téma is van, időm is van, csak én hiányzok belőle. Nem szakítok rá időt, mert nincs kedvem hozzá. Ha mégis leülök a géphez, végig nézem azokat a blogokat, amiket szeretek, megnézem, meghallgatom amiket szoktam. Ugyanúgy teszek mindent ahogy eddig, de írni nincs kedvem. Ha megpróbálkozok vele egy rakás ramaty lesz belőle. Mintha megerőszakolnám az agyamat, hogy most aztán igenis szedd össze magad és írj. Jól érzem magam szétszórtan is. Nincs kedvem összeszedni magam. Mintha most más úton járnék, vissza kell találnom arra, ahol voltam. Nem tudom mikor és hol tértem le. Fura, és szokatlan ez a helyzet. Néha kezembe temetem az arcom, sóhajtok egyet, hátha segít. Régen segített, most ez sem.
Most zavarodottan ülök, és kérdezem magamtól, hogy mi van. A csendtől várom a választ. Lehet, hogy ez hiányzik. A csend. Egy kis csend, egy kis nyugalom, egy kis magány. Nem kattogni, nem agyalni, csak elmélyülni. Csendben, magamban.
Pont ezen agyaltam ma reggel a zuhany alatt - ömm bocsi, a személyes részletért :) - mivel én is hallgatok mostanában, bár időm is kevesebb van, ezért gondolkoztam, azon, hogy vajon kelle-e a blogernek "magyarázkodnia", vajon hiányzik-e az olvasóknak, vagy fel sem tűnik, mert nekik is úgy röppen az idő, vajon az, hogy rosszul érzem magam mert nem írok, olyasmi-e ami jogos, mert hát felelősséggel tartozom az olvasóimnak, vagy olyasmi-e mint a fölösleges önmarcangolás, hiszen nem lesz jobb attól, hogy még amiatt is rosszul érzem magam, amit igazából magamért csinálok, és ezért nem kell, hiszen akkor élvezet, ha nem erőszak... a meleg vizem hamarabb elfogyott volna, minthogy választ adjak a kérdéseimre magamnak. :)
VálaszTörlés