"Múlnak a gyermekévek, nincs vissza út..." hallhatjuk Ihász Gábor előadásában. Egyetértetek vele? Én nagyon is.
Bár még tartanak az írásbeli érettségik, kijelenthetem hogy a nehezén már túl vagytok. Én 7 évvel ezelőtt érettségiztem ami nem is volt olyan rég, mégis nehéz visszaemlékeznem hogy milyen is volt. Egy-egy emlék azért megmaradt az érettségiről, a tanórákról, a szertelen bulizásokról. Az gimnáziumi éveim alatt azért imádkoztam hogy legyen már vége, legyek már túl rajta, hadd legyek már végre felnőtt. Nehezen és keveset is tanultam, mégis azt mondhatom hogy jó eredményeim voltak. De akkor se szerettem tanulni, olyankor mindig szívesebben mosogattam el, vagy takarítottam ki a szobámat, vagy csináltam bármi mást. Azóta megjártam az egyetemet nappalin, és lassan már a második diplomámmal is végzek. Most döbbentem rá hogy mennyire fontos az ember életében ez az időszak, mennyi élményt, tapasztalatot szerez akár barátokkal, akár az ellenségekkel. Felkészít az életre.
Bár még tartanak az írásbeli érettségik, kijelenthetem hogy a nehezén már túl vagytok. Én 7 évvel ezelőtt érettségiztem ami nem is volt olyan rég, mégis nehéz visszaemlékeznem hogy milyen is volt. Egy-egy emlék azért megmaradt az érettségiről, a tanórákról, a szertelen bulizásokról. Az gimnáziumi éveim alatt azért imádkoztam hogy legyen már vége, legyek már túl rajta, hadd legyek már végre felnőtt. Nehezen és keveset is tanultam, mégis azt mondhatom hogy jó eredményeim voltak. De akkor se szerettem tanulni, olyankor mindig szívesebben mosogattam el, vagy takarítottam ki a szobámat, vagy csináltam bármi mást. Azóta megjártam az egyetemet nappalin, és lassan már a második diplomámmal is végzek. Most döbbentem rá hogy mennyire fontos az ember életében ez az időszak, mennyi élményt, tapasztalatot szerez akár barátokkal, akár az ellenségekkel. Felkészít az életre.
Jártam szórakozni a barátokkal eleget (erről is tudnék mit mesélni, és talán fogok is). Nem érzem úgy, hogy lemaradtam bármiről is, mégis hiányérzetem van. Az hogy nem élveztem minden percét, csak rohantunk, és buliztunk,és nem figyeltünk az apró dolgokra, egymásra. Sokszor veszekedtünk, genyóztunk egymással. Ekkor forrott bennünk leginkább az egoizmus, az önérzet, a büszkeség. És most hol tartunk? Akivel régen sülve-főve együtt voltunk, azzal most alig beszélünk. Az elpocsékolt időt sajnálom, amit eltölthettünk volna békében, helyette a saját érdekünket hajtottuk. De nem bántam meg semmit, nem csinálnék semmit másképp, mert akkor nem tudnám azt amit most tudok, és nem lennék olyan, amilyen. Mondhatom úgy is a gimnázium formált ilyenre. Erőssé, magabiztossá, hogy higgyek magamban.
Tegnap egy kellemes üdítő mellett csevegtem a legjobb barátnőimmel. Együtt próbáltunk meg visszaemlékezni a gimis éveinkre. Már egy-egy osztálytársa is alig emlékszünk. És fura volt hogy az emlékek homályosak, nem emlékszünk arra hogy, hogy alakult ki a barátságunk. Lehet hogy fontos dolgok mellett siklottunk el. Mennyire fontosak nekünk az emberi kapcsolatok? Egy rövid találkozóból is teremthetünk örök emléket.
Meg kell tanulni élvezni és kihasználni a percet, hogy legyen mire emlékezni....
Szép napot mindenkinek!
Göndörke
Göndörke