A közeledő húsvét és a böjti időszak indított, hogy ezt a bejegyzést végre befejezzem. Október óta halogatom, olykor írok hozzá pár gondolatot, aztán újra a "fiókba" rakom. Az elmúlt hetekben egyre több vallásos bejegyzés kerül elém, melyek egytől-egyig lélekemelő írások. Folyton érlelődnek bennem a gondolatok, valami hasznosat, megindítót szeretnék adni. Motiválni, tanítani akarok, de ebben a témában ez nem az én feladatom. Csak annyi, hogy elmeséljem a történetemet.
10 év alatti kisdiák lehettem, mikor életem első hittan órájára indultam. Nem emlékszem tisztán az első alkalomra, de tudom, hogy életem egy nagyon fontos szakasza kezdődött el ott és akkor. Olyan szakasz, amit ha beengedek a szívembe, életem végéig kísérni fog. Mamám vallási meggyőződésével és példájával, szüleim alább nem hagyó támogatásában nőttem fel. Hitben és szeretetben, evangélikusként. Elkerülhetetlen volt számomra, hogy ne ebben a neveltetésben nőjek fel. Soha nem is akartam elkerülni. Kislányként sokszor értetlenkedve, olykor pedig türelmetlenül ücsörögtem a templom padjában, mégis olyan érzésem volt, hogy nem véletlenül vagyok ott. Ha nem akartam menni, akkor nem mentem, ha akartam, akkor ott voltam. Édesanyám meséli el gyakran, hogy mit meg nem tettem -ezáltal ő is- azért, hogy eljussak a hittanórákra, vagy a templomba. Tanulni és hallani akartam Istenről, a hitről. Tanultam, és hittem. Akkor ez volt a feladatom. Gimnáziumi éveimet piarista iskolában, keresztény tanításban töltöttem. A négy év sok mindenre megtanított. Megtanított megérteni, amiért és amiben hiszek. Megtanított erősnek lenni, harcolni a saját hitemért, katolikus közeg között evangélikusnak megmaradni. A rekollekciókon megtanított gyakorolni a hitemet, megismerni a mélyebb értelmét. Immáron 18 éve, szinte minden vasárnap, ugyanazon padban, örökké mamám bal oldalán imádkozok, és éneklem a liturgia szerinti verset. El nem múló lelkesedéssel. A vasárnapi prédikáció most már nemcsak üres szónoklat. Figyelek, értelemezek, tanulok belőle, mert most már ez a feladatom.
Ezért a múltamért könnyű és mindennapi tevékenységem az imádság, a hit. Mindezek mellett kellett még a lelkész, az én lelkészem. Akinek a prédikációja vasárnapról vasárnapra odaláncol az istentiszteletre. Több tucat emberhez szól, mégis mindig úgy érzem, hogy egyedül nekem beszél. Keresztelésem óta ismer, és az életem része. Úgy nőttem fel ebben a környezetben, hogy senki nem erőltetett soha semmit. Nem volt kényszer, nem kellett megfelelni, nem vártak el tőlem semmit, egyszerűen hagyták, hogy ott legyek. Lassan és fokozatosan szívtam magamba és értettem meg. Nincs szükségem tudományos alátámasztásokra, bizonyítékokra. Valódi életben sincs sok mindenre magyarázat, még is hiszünk benne. Mert valamiben muszáj hinni. Én ebben hiszek.
10 év alatti kisdiák lehettem, mikor életem első hittan órájára indultam. Nem emlékszem tisztán az első alkalomra, de tudom, hogy életem egy nagyon fontos szakasza kezdődött el ott és akkor. Olyan szakasz, amit ha beengedek a szívembe, életem végéig kísérni fog. Mamám vallási meggyőződésével és példájával, szüleim alább nem hagyó támogatásában nőttem fel. Hitben és szeretetben, evangélikusként. Elkerülhetetlen volt számomra, hogy ne ebben a neveltetésben nőjek fel. Soha nem is akartam elkerülni. Kislányként sokszor értetlenkedve, olykor pedig türelmetlenül ücsörögtem a templom padjában, mégis olyan érzésem volt, hogy nem véletlenül vagyok ott. Ha nem akartam menni, akkor nem mentem, ha akartam, akkor ott voltam. Édesanyám meséli el gyakran, hogy mit meg nem tettem -ezáltal ő is- azért, hogy eljussak a hittanórákra, vagy a templomba. Tanulni és hallani akartam Istenről, a hitről. Tanultam, és hittem. Akkor ez volt a feladatom. Gimnáziumi éveimet piarista iskolában, keresztény tanításban töltöttem. A négy év sok mindenre megtanított. Megtanított megérteni, amiért és amiben hiszek. Megtanított erősnek lenni, harcolni a saját hitemért, katolikus közeg között evangélikusnak megmaradni. A rekollekciókon megtanított gyakorolni a hitemet, megismerni a mélyebb értelmét. Immáron 18 éve, szinte minden vasárnap, ugyanazon padban, örökké mamám bal oldalán imádkozok, és éneklem a liturgia szerinti verset. El nem múló lelkesedéssel. A vasárnapi prédikáció most már nemcsak üres szónoklat. Figyelek, értelemezek, tanulok belőle, mert most már ez a feladatom.
Ezért a múltamért könnyű és mindennapi tevékenységem az imádság, a hit. Mindezek mellett kellett még a lelkész, az én lelkészem. Akinek a prédikációja vasárnapról vasárnapra odaláncol az istentiszteletre. Több tucat emberhez szól, mégis mindig úgy érzem, hogy egyedül nekem beszél. Keresztelésem óta ismer, és az életem része. Úgy nőttem fel ebben a környezetben, hogy senki nem erőltetett soha semmit. Nem volt kényszer, nem kellett megfelelni, nem vártak el tőlem semmit, egyszerűen hagyták, hogy ott legyek. Lassan és fokozatosan szívtam magamba és értettem meg. Nincs szükségem tudományos alátámasztásokra, bizonyítékokra. Valódi életben sincs sok mindenre magyarázat, még is hiszünk benne. Mert valamiben muszáj hinni. Én ebben hiszek.
Miért vagyok keresztény? Miért hiszem mindezt? Mert nem fáj. Nem fáj, hogy jó legyek másokhoz, hogy nap mint nap hálát adjak Istennek azért amim van. Magam is dolgozom, olykor 6 napot a héten, mégsem vesz el a vasárnapi pihenésemből, mert ott kell lennem. Boldogság olyan tudatban élni, hogy nincs hiába az az egy óra a vasárnapból, az a pár perc naponta. És ha mégsem úgy van, mint ahogy gondolom? Akkor sincs veszteni valóm. Nem vesz el az életemből semmit, azért vagyok ott, mert ott akarok lenni. Ha kötelezettségnek gondoljuk már rég rossz úton járunk. Nem érdekelt sosem, hogy a szomszéd padban ülők hányszor látnak a templomban. Nem foglalkozok másokkal, mert ez csak két személy dolga: Istené és az enyém. Velem is történnek rossz dolgok, az én életem se mindig napfényes, én is követek el hibákat, cselekszem bűnöket. Én is járok meg hegyeket-völgyeket. Gondolhatnám, hogy Isten bábja vagyok, aki kénye-kedvére szorongat, tesz próbára, vagy áld meg jó dolgokkal. Gondolhatnám, de nem teszem. Nem teszem, mert ez nem tenne boldoggá, nem jutnék vele előre az életben. Nem lesz jobb érzés, mást, főleg Istent hibáztatni az élet kellemetlen dolgaiért. Helyette igyekszem tenni a dolgomat, cselekedni a jót, vallani, amit hiszek.
Mindinkább hálát adok, hogy aznap is felkeltem, hogy egészséges vagyok. Azért, hogy élek.
 |
| Forrás |
Ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is... (Máté 6:21)