Hétfő reggel. Óra nélkül, magamtól ébredtem. Viszonylag korán és kipihenten. Nagyszerű délelőttnek nézek elébe. A délelőtt folyamán eltudom végezni a feladataimat, délutánra nyugodtan mehetek dolgozni. Minden rendben indult, a reggeli bevásárlást, a főzést hamar és jókedvvel letudtam. Instant posztolás, értesítések megnézegetése, facebook átlapozás. Minden simán ment, vitt tovább a reggeli lendület. A futáshoz még hideg volt, későbbre halasztottam. Rakodtam, pakoltam, porszívóztam. A házimunka is belefért a délelőttbe. Nagyszerű! Vállon veregettem magam.
11 óra, induljunk futni. Szokásos bemelegítés, szokásos felszerelések a kézben, füles bedug, alkalmazás elindít. Rajt. Aztán mintha feladtam volna, elszállt belőlem a lendület, amitől jól indult a délelőtt. A jól megtervezett útvonal helyett teljesen más irányba indultam. Tudattalanul. Mire feleszméltem, hogy te hülye, gyorsan kellett útvonalat választanom. Nem szeretek gyorsan dönteni. Már nem is volt kedvem hozzá. Az első kilométeren már éreztem hogy, valami nincs rendben, a lábam, a levegővétel sem az igazi. Én nem vagyok az igazi. Nem vagyok igazán ott, másfelé kalandoztam, nem koncentráltam a futásra. Mindegy futottam tovább, készülni kell a versenyre, nincs kifogás. Tovább, de csak ésszel, a sérülés most nem hiányzik. Azután alkalmazásom is ellenem fordult, benyomtam valamit, amitől legalább egy kilométert nem számolt. Lehet, hogy jobb is, ugyis sz@r az eredmény. Ennyi elég volt, hogy teljesen feladjam. Szívem szerint toporzékoltam volna, ordítottam volna egyet mint egy hisztis kislány. Mérges lettem, magamra, a hétfőre, a telefonomra, a világra. Hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam az elkeseredés. Gondolkodom hogy legközelebb mit csináljak másképp, de inkább az fut át az agyamon, hogy legszívesebben nem csinálnám sehogy. Most a kezembe temetem az arcom, igyekszem megnyugodni. Valamivel bátorítani magam, de nem megy. És még csak 4 óra a napból. Na jó abbahagytam a nyafogást, még a végén a buszt is lekésem, ami munkába vinne.
11 óra, induljunk futni. Szokásos bemelegítés, szokásos felszerelések a kézben, füles bedug, alkalmazás elindít. Rajt. Aztán mintha feladtam volna, elszállt belőlem a lendület, amitől jól indult a délelőtt. A jól megtervezett útvonal helyett teljesen más irányba indultam. Tudattalanul. Mire feleszméltem, hogy te hülye, gyorsan kellett útvonalat választanom. Nem szeretek gyorsan dönteni. Már nem is volt kedvem hozzá. Az első kilométeren már éreztem hogy, valami nincs rendben, a lábam, a levegővétel sem az igazi. Én nem vagyok az igazi. Nem vagyok igazán ott, másfelé kalandoztam, nem koncentráltam a futásra. Mindegy futottam tovább, készülni kell a versenyre, nincs kifogás. Tovább, de csak ésszel, a sérülés most nem hiányzik. Azután alkalmazásom is ellenem fordult, benyomtam valamit, amitől legalább egy kilométert nem számolt. Lehet, hogy jobb is, ugyis sz@r az eredmény. Ennyi elég volt, hogy teljesen feladjam. Szívem szerint toporzékoltam volna, ordítottam volna egyet mint egy hisztis kislány. Mérges lettem, magamra, a hétfőre, a telefonomra, a világra. Hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam az elkeseredés. Gondolkodom hogy legközelebb mit csináljak másképp, de inkább az fut át az agyamon, hogy legszívesebben nem csinálnám sehogy. Most a kezembe temetem az arcom, igyekszem megnyugodni. Valamivel bátorítani magam, de nem megy. És még csak 4 óra a napból. Na jó abbahagytam a nyafogást, még a végén a buszt is lekésem, ami munkába vinne.
Most már kapkodnom is kell, mert elkések. Utálok elkésni. Így omlik össze a megtervezett reggel. Érzem, hogy ez csak rosszabb lesz a nap folyamán, mintha tudtam volna, hogy ez lesz. Fel se kellett volna kellnem. A buszsofőrnek sem mosolygok, pedig szoktam. Most inkább undok vagyok. Nem segít a zene se, sőt zavar, de inkább hagyom, mert jobban irritál a többi ember nyavalyája, amit a busz legvégében is hallani, dugóval a fülemben. Arra megy a busz, amerre futottam, most már szánalmasan nézek a tájra, de leginkább magamra.
Ennyi elég lenne, hogy rossz napja legyen az embernek? Ez szinte semmi, mások gondjához képest. Gondolkozok azon is, hogy ezt most minek is teszem közzé, holott én nem vagyok ilyen. Nem is akarom, hogy ilyennek lássanak. De mégis, én is ember vagyok. Most nem segít más csak hogy leírjam, kiírjam magamból.
Próbára tesz ez a nap....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése